Emlékek Füst Milánról

 

            Füst Milán a Nyugat költészetének zsákutcája, ahogy ő maga mondotta nekem, abban a sűrű egy hónapnyi létben (a negyvenes évek végén), amikor lelkes tanítványként, rajongóként, megértésre és felfedezésre váró ifjú poétaként szinte naponta találkoztam vele.

            Idéztem szavait, a Nyugat zsákutcája. Tegyük hozzá, költő elődei (és követői) között valóban nem akad magyar; drámai háttere viszont félelmetesen messzire nyúlik: Aischylos, az Ószövetség, Catullus...     

            Sokakat foglalkoztatott, foglalkoztat magányos művészete. Kassák mondja ki az alapigazságot: "Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahova Füstöt be lehetne állítani, sőt, ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni." Engem leginkább az 1921-ben megjelent pozsonyi tanulmány (Kolnai Aurél: "A tűz") tölt el egyetértő örömmel, hiszen magam is úgy tapasztaltam, hogy Füst Milán azok közé a költők közé tartozik, akiknek az erkölcs és annak problémái iránt való érdeklődése szembeszökő. Nekem róla mindig Aischylos jutott eszembe, és a ködbe vesző ősatyák és próféták.

            Ha valakivel életünkben egyszer vagy életidőnk egy lezárult szakaszában többször találkoztunk, teljesen más kép él bennünk e találkozások főhőséről, mintha időben szakadozott, mégis nagyjából állandó együttlét az ismeretség kerete. Valahogy így lesz belőlünk későbbi korok apró életrajzi utalása, netán egy lábjegyzet a gondos filológus munkája nyomán.

            Hogy Füst Milánnal való találkozásunk légköre felidéződhessen, néhány szót szólok megismerkedésünk színteréről, a Pázmány Péter Tudományegyetem életvilágáról. A múlt professzorainak nagy része még előadott, néhány igazságos és igazságtalan elbocsátástól eltekintve. Már megjelent az egyetemen Lukács György és Szalai Sándor, és ahogyan a történelem közeledett a proletárdiktatúrának nevezett abszolút zsarnoksághoz, úgy tűntek el a régi tanárok, s léptek helyükbe az újak. Viharos professzori munkája volt a Gestapo és a GPU által egyaránt meghurcolt Kornis Gyulának, akinek én akkor kiszemelt tanársegéde voltam.

            Füst Milán ezekben az időkben magántanárként adta elő esztétikai gondolatait, amelyeknek kézirata korábbi üldöztetése idején megsemmisült. Egy napon meglátogatta Kornis Gyulát, és egy bibliai idézetet, annak passzusát kérdezte meg tőle. Kornis bemutatott neki, és meghagyta, hogy álljak rendelkezésére.

            Az a bizonyos bibliai passzus, amelyet ő keresett, és amelynek magyarázó szakirodalmát kívánta megismerni: Máté, 1O. 39. Ki nyeri el az életet, és ki veszíti el azt? A jézusi szó sajátos értelmet nyer az esztétikum tartományában. Tanulmányok sokasága foglalkozik az "objektív szomorúság"-gal (például Karinthy Frigyes), vagy azzal a szikrázó pátosszal, amely megvilágítja a bibliaian komor verstájat.

            1948 szeptemberében hetente háromszor-négyszer fordultam meg szerényen berendezett, modern, Váci utca környéki lakásában. A cityben élt, lelkes hívek látogatták, rajongó egyetemi hallgatónők, írópalánták. Akkor én nem illettem bele ebbe a tömény bölcsész légkörbe, mert mint jogi- és államtudományi doktor éppen csak megkezdtem a bölcsészeti stúdiumokat. Ő beszélt, és engedett beszélni. Arcának időnkénti tikkje ma már úgy jelenik meg emlékemben, mint egy félig görög, félig ótestámentomi szobor, amely olykor-olykor arca rövid eltorzulásával jelzi viszonyát a világhoz. Újonnan írt verseit is fölolvasta, és fürkésző pillantással várta az őt hallgatók, az őt hallgató megjegyzéseit. Nemes és tiszta baloldaliság, a szent írásokba nyíló szomjas humanizmus jellemezte. Hogy Renan szemével vizsgálta-e a történelmi folyamatok esetleges központját, vagy az ötezer éves háttérből, azt azért nem tudhatjuk, mert úgy volt szabadgondolkodó, hogy egy Rousseaut-t meghaladó érzelmesség is telítette gondolkodását.

            A mai, másodlagos eszméktől megsebzett világban nehéz lenne megérteni, miért kutatta, kereste ama bibliai passzust, miért állapodott meg velem abban, hogy egy komoly teológussal megismertetem. Schütz Antal, a mindmáig hézagosan értékelt teológus és filozófus föl is kereste egyszer. Találkozójukon nem voltam jelen, de Schütz későbbi megjegyzéséből tudom, hogy a humánum közös szolgálata arra a rövid találkozóra egybefűzte őket.

            Lakásán jártamkor egy ízben Tolsztojból olvasott föl. Homályos emlékeim szerint hóban gyalogoló muzsikoknak köszönt a földesúr. Füst Milán szeme átkönnyesedett, amikor folytatta a szöveget: "...a muzsikok megköszönték a jó szót".

            A politikáról is beszélgettünk. Világnézeteink névjegyét sohasem cseréltük ki, de le merem írni: dörgedelmes istenhite volt, sőt istentapasztalata. Emlékezetem mély kútjából nem merem pontosan idézni, de egyszer ezeket s körülbelül így mondotta: "Vannak elvi és ökör kommunisták. Isten pedig van..., zabálom, rángatom, ölelem, belém hatol és én őbelé."

            Nagy ritkán költőtársaihoz fűződő élményeiről is szólt. Lehet, hogy vízióival színezte át, de valóságos történésként említette meg, hogy Kosztolányi Dezső temetésén Karinthy Frigyes – meglátván a fejfán a születési dátumot – fájdalomtól eltorzult hangon suttogta:

– Te disznó, becsaptál! Egész életemben mindenhol előreengedtelek!

            Talán nem érzi senki indiszkréciónak, hogy elmesélem: a haldokló Kosztolányit látogatva vetette annak szemére egyszer, miért hányja a kereszteket egy ilyen impozáns ateista. Kosztolányi így felelt:

– De hisz olyan szép a mozdulat!

Füst Milán válasza:

– Fenét a mozdulat! Függesz, te barom!

     Ma már klasszikusnak számító versei közül nem egyet az idő tájt írt. Az ősatyáktól fogant lírai vagy epikai pátoszt nála gyakran szőtte át az önostorozó humor.  Akkor már a Feleségem története című regényének francia változata is elkészült, novelláiban pedig azt a lehetetlen célt tűzte ki, hogy úgy írjon, ahogy beszélünk. De akkoriban még nem tudhattam, hogy "Önarckép" című nagyszerű költeményét milyen jól fogják majd németre lefordítani.

            Paul Celan meridián-elméletében a költészet végtelen beszélgetés, amelyet a valóságos élet olykor megszakít. A törésponton azonban szellemi szférák és valóságos élet azonos metszetei, név és megnevezett egybeesnek. Amit egy hónap alatt tőle tanultam, az az ő szelleme volt, amit akkor és később tőle olvastam, abból visszanézett rám az el-eltorzuló mimika, a komor arc, amelyből csak a tekintet sugározta a mosolyt.

            A székely havasok két favágója, Makuci és Facemedoare; a szinte shakespeare-i sűrűségben felmerülő alakrengeteg; az Advent; a magyar nyelvről szóló, senkitől így még meg nem írt vers: mindez szavaiban, beszélgetéseiben - mint irodalma múltja és jövője – ott fészkelt a mi találkozásainkban.

            Szerette az úri középosztály fiainak jó modorát. Bizonyos távolságtartás mégis fennmaradt köztünk. Engem mérhetetlenül lenyűgözött torzonborz jósága, zamatos életszeretete és azok a félig teológiai dimenziók is, amelyek személyes szférájában érzékelhetőek voltak. A soha meg nem rövidült háromlépésnyi távolság végül mégis bensőségessé vált. Kiderült, hogy drága néhai édesapám, aki a Lovag utcai iskolába járt, emlékezett a három osztállyal fölötte járó Fürst Matyira.

            Mindaz, amit elmondottam, így történt meg. Nem kezdte ki a feledés, nem dúsította föl a folklorizálódás. Lehetnek ellent-mondások hit és világszemlélet kérdéseiben egyetlen alkotó oeuvre-jében is. Hiszen aki kozmikus távlatokból és a Libanon őscédrusainak a vidékéről érkezett hozzánk, valóban prófétáktól származott, mégis úgy érezte zsigereiben a magyarság ízét, savát-borsát, mint kevesen.

            Nem szaporítom a szót. Hivatottabb szakemberek többet tudnak róla, mint én. Életének rövid lélegzetű mellékszereplője voltam. Írásaim is maradtak nála, sőt egy levél apámhoz: "Nagyon tehetséges fiadat várom". Ekkor azonban megszakadt a kapcsolat. Letartóztattak, hogy majd nyolc évig tartó börtönéletemet megkezdjem. Ő még el akart indulni Rákosi Mátyáshoz, hogy segítsen rajtam, de óvatosabb és realistább közelijei visszatartották ettől.

            A forgatókönyv vagy a filmszalag itt meg-, illetve elszakad. Hozzáragasztok még egy utolsó jelenetet. Ez a Szófia Étteremben zajlott le, s 1956 augusztusa táján lehetett. Ignotus Pál, Devecseri Gábor és én beszélgettünk, szőttük a jövőre vonatkozó terveinket. Hármunk közül ketten  – ki előbb, ki épp akkor –  a börtönből érkeztünk. Terveink megvalósításához Ignotus Pál közvetíteni kívánt Füst Milán és közöttem. Elmondta, hogy Füst bármikor szívesen lát. Miért is nem éltem ezzel a lehetőséggel? Talán a félelem miatt attól, hogy mindegyikünk egész más lett, talán a deklasszált úrifiú Lázár-illata zavart, vagy Isten tudja, mi. Soha nem mentem vissza hozzá. Alámerültem a pótbüntetések szféráiban, és ma könnyes szemmel csak arra gondolhatok: az életidő kiszakított számomra egy hónapnyi metszetet, s ez talán ad olyan izzó emlékfényt, mely odasugározhat a Füst Milán-i életvilág holdudvarába.

(Megjelent a Somogy c. folyóirat 1995. 2. számában)