(1.) Új Dunántúli Napló, 1995. január 25., szerda
FÜLEI-SZÁNTÓ ENDRE
(1924–1995)
Fülei-Szántó Endre, a pécsi egyetem ékessége, a zseniális tudós és tanár megvált szenvedő testétől, hogy egy jobb hazába térjen meg.
Mintegy hetven éve született, kiváló jogász–közgazdász édesapa és műfordító édesanya fiának. A Budapesti Piarista Gimnáziumban tanulta a gondolkodás nyitottságát és igényességét. Huszonnégy éves korára a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett, elvégezte a filozófia és a lélektan szakot, francia nyelvmesteri diplomát kapott, s két félévet hallgatott közgazdaságtanból. Mögötte volt 1944–45 ellenállási mozgalma, majd a Kisgazdapártban végzett, egyre kilátástalanabb politikai munka.
1948-at írtak akkor, s a fiatal jogászt az Államvédelmi Hatóság fenyegetések, zsarolások után mint francia kémet tíz év börtönbüntetésre ítéltette. A börtön megannyi szenvedése sem tudta megváltoztatni személyisége alapvonásait: a szikrázó elméjű, humoros, bátor, a jóságot mindenkiben meglátó fiatalember színdarabot írt a börtönszínház számára, spanyolul tanult a polgárháborúban járt kommunista katonától, angolul a bárói család sarjától, vitatkozott, tanult, barátságot kötött megannyi, legkülönfélébb börtöntársával.
Kiszabadulása után csak hat nehéz év kitérő – segédfúrói, majd anyagbeszerzői „pályamódosítás” – után kezdhetett el újra tanítani nyelvtanárként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. A következő években két további diplomát szerzett az ELTE-n, spanyol és angol nyelvből. Nem egyszerűen angol, német, francia és spanyol nyelvtanár – csodatanár volt, aki a legtehetségtelenebbeket is meg tudta tanítani az idegen nyelvre: magyarokat németre, angolra, spanyolra, franciára Budapesten, külföldieket magyarra a Debreceni Nyári Egyetemen. Hallgatósága fellélegezve jött rá, hogy a nyelvtanulás csodálatos játék, világok közötti boldog röpködés. Ebben az időben indulhatott el végre a tudós pályája is. A „két lábon járó interdiszciplina” – idézzük egy kollégáját – egyaránt alkotott maradandót a grammatikaelmélet, a szövegtan, a kommunikációelmélet, a pszicholingvisztika, a nyelvpedagógia, az irodalomtörténet, a közgazdaságtan, az etika terén. Trend-őrségi szempontból megemészthetetlenül független maradt – nem egyszer kapta meg ezért az anakronizmus és az eklekticizmus vádját. Tanítványai azonban óráról órára meggyőződhettek róla, milyen kiválóan ismeri a nyelvtudomány és a rokon tudományok irányzatait, és nem lepődtek meg azon, hogy a hatalmas ismeretanyagot birtoklójának szuverén gondolkodása mozgatja.
Tudós és tanár a Janus Pannonius Tudományegyetemen kapcsolódott igazán össze. A Magyar Nyelvi Tanszék professzora a mai Bölcsészkar szellemi alapító atyái közé tartozik. A
„Fülei-szak” a kommunikációelmélet, az általános nyelvészet, a szimbolikus logika mellett a kísérletezést, az ellentmondás szabadságát, a felülmúlhatatlan, de állandóan követésre csábító gondolattársítások és következtetések igényességét adta a diákoknak, köztük e sorok szerzőjének és csoporttársainak, Fülei-Szántó Endre és felesége, Dornbach Mária választott tanítványainak. Első elapátlanodásunk 1986-ban, a házaspár bukaresti missziójakor történt: a Bukaresti Egyetemen magyar nyelvet tanító vendégprofesszor, aki a börtönben Hamlet monológjával kezdte az angol nyelvet, az insolence of office, az „önnön tetőfokára hágó” hivatal abszurd világában kereste és megtalálta a jó embereket, barátokat szerzett egy ellenségként kezelt nyelvnek, táplálta a barátokban az értelem és a jóság reménységét.
Mikor 1990-ben visszatért az egyetemre, még nem tartottunk attól, amiben már benne vagyunk. Spanyol tanszéket szervezett, létrehozta a Fakultások Közötti Együttműködés Körét, az egyetem négy karának tudományos fórumát. Arra is futotta erejéből, hogy „Gazdaság és etika” címen szemináriumot tartson a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Amikor a visszafordíthatatlan betegség elhatalmasodott rajta, tudományos munkáit, betegségéről szóló prózafüzérét, visszaemlékezéseit az utolsó hetekig folytatta.
Most, az első hetek szörnyű idejében dadog a fájdalom, a hagyományra kell hagyatkoznia. Mikes Kelemen írja Rákóczi halálakor: „Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne ezt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedései után a mennyei lakodalomba vitte, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk.”
F. Dornbach Mária megjegyzése:
A fenti nekrológot (Új Dunántúli Napló), bár a megemlékezés név nélkül jelent meg, én bizton tudom, hogy Jankovits László, volt tanítványunk, a halálesetkor az Irodalomtörténeti Tanszék tanársegédje, ma pedig docense írta. Ugyenez a nekrológ (egyetlen bekezdéssel kibővítve [már a szerző aláírásával] a Beszélőben és a Campus c. egyetemi lapban is megjelent). Ugyanő a temetéskor (1995. február 3-án) a koporsó mellett az alábbi szavakat mondta:
(2.)
Kedves Tanár Úr,
tíz éve Pécsett, az egyetemen, egy szemináriumon azt mondtad: egy mondatot a végtelenségig lehet folytatni. Mondj hát egy végtelen mondatot, kértünk akkor hitetlenkedve. Drága Bandi bácsi, nem akarjuk elhinni, hogy befejezted azt a mondatot.
Hiszen te magad mondtad: a nyelv a szellem győzelme a hangképző szerveken. Te tanítottad, hogy a filológia szó jelentése a szellem szeretete. Most, hogy nem halljuk már hangodat itt e földön, nagy szeretetünkben hogy is ne reménykednénk csendes segítségedben, abban, hogy van még velünk beszéded, minduntalan, minden jólformált gondolatunkban.
Így tudjuk csak elviselni rettenetes hiányodat. Így tudjuk átadni az utódoknak, szellemi unokáidnak, amit hallaniuk kell, amire a nyelvek tudományairól oly sok nyelven tanítottál.
Így tudunk csak elbúcsúzni attól, ami most eltűnik homályos szemünk elől.
Nagyon szeretünk. Bölcs, derűs, gyengéd barátunk, Isten veled.
(3.)
F. Dornbach Mária megjegyzése:
Az alábbi írás a Kolozsvárott megjelenő Keresztény Szó c. folyóirat 1995. márciusi számában Péntek János (tanszékvezető egyetemi tanár, Kolozsvár) tollából jelent meg. Az első két bekezdést kivéve Jánosnak ez volt a gyászbeszéde a február 3-ai temetésen (ez pedig a Nyelvőr 1995. 1. számában) Kontra Miklós (4.) megemlékezésével együtt jelent meg. Ez utóbbit később közöljük. Ennek a szövegnek rövidített változatát közölte Kolozsvárott a Korunk, és Magyarországon a Magyar Nemzet, ám eme szövegek leírásának sincs értelme, mivel a bővebb variánsnak szó szerinti változatai.
Péntek János
Szellemi alkata jellegzetesen erdélyi volt, hányatott sorsa jellegzetesen huszadik századi magyar sors. A pécsi egyetem spanyol tanszékének vezetője volt múlt évi nyugdíjazásáig, közben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen etikát adott elő. Elnöke volt a Hungarológiai Oktatók Nemzetközi Társaságának (HONT). 1992-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tiszti Keresztjét kapta meg. Előtte 1986 és 1990 között vendégtanár volt Bukarestben, a legnehezebb időkben, közben – főleg 1990 után – Kolozsváron és a Székelyföldön is többször megfordult, szívesen írt az erdélyi lapokba, folyóiratokba, a Keresztény Szó is közölte írásait. Sokan voltunk, lehettünk barátai, a Székelyföldön rokonai is élnek, nagyapja, Fülei-Szántó Lajos a század elején Székelyudvarhelyen volt újságíró és költő. A velünk kapcsolatos aggodalmait, a diktatúra légkörét, az emberek és az emberi viszonyok torzulásait Fortélyos fogságban című, szépirodalmi igényű könyvében írta meg (1993). Életének korábbi hányattatásaihoz hozzátartozik, hogy 1948-ban életfogytiglanra ítélték, 1956-ban szabadult.
Nagy lélek volt és nagy szellem. 1995. január 16-án halt meg, február 3-án búcsúztattuk a Farkasréti temetőben. Ott hangzott el az alábbi szöveg:
„Olyan az ember, mint a lehellet,
napjai, mint az átfutó árnyék.”
(144. zsoltár)
A zsoltár sorait idézve, szomorú szívvel állunk drága barátunk, Fülei-Szántó Endre ravatalánál, reménytelenül keresve a szavakat a búcsúzáshoz. Reménytelenül, mert az annyiszor magasztalt anyanyelv is képtelennek bizonyul arra, hogy szavakba öntse a torkot szorító fájdalmat, a döbbenetet és a keserűséget, mégis-elhangzó szavaink pedig szárnyaszegetten vergődnek az eltávozott után. „Minden búcsú elemészt egy darabot a szívből” – írta le ő maga nem is olyan rég, nem a végső búcsúra gondolva, amikor a szívből már semmi nem marad. Amikor az élet, amelyet mind végtelen kalandnak hiszünk, véget ér.
Drága barátunk életének fontos része volt Erdély, maga vállalta fiúi örökségként, és fontos része volt mesterségként is a nyelv és az anyanyelv. Magam éppen nyelvésztársai és erdélyi barátai nevében búcsúzom, mellőzve most az intézményeket, amelyeket hosszasan kellene sorolnom, hiszen az élet sodró áramai és terelőfalai sok intézménnyel kapcsolatba hozták. Az intézményekhez mégsem kötődött igazán, csak az emberekhez: hajdani és későbbi mestereihez, tanítványaihoz, barátaihoz, talán – mint minden igazi tanár – mindig igazán a fiatalokhoz, a nyílt szívűekhez és a nyitott szelleműekhez.
Hogy nem tekintette igazán magát céhbelinek, ahogy ő mondta „katexochen nyelvtudósnak”, az valószínűleg alkatának tulajdonítható és annak, hogy kerülő úton vagy a szokásossal éppen ellentétes irányból jutott el a nyelvészethez. A mély filozófiai képzettségű jogi és államtudományi doktor, abszolvált bölcsész és francia nyelvmester a századunkban egyetemmé előlépett börtönben újabb nyelveket tanult, majd szintén a kényszer tette nyelvtanárrá, hogy aztán a gyakorlat elméletét kutatva és körvonalazva jusson el a nyelvtudomány alapkérdéseihez. A nyelvoktatás tudósa és apostola volt, de jóval több is annál. Ahogy maga vázolta különös lingvisztikai útját: „…az idegen nyelvek oktatása, ismerete, a külföldi országokban vett «hangfürdők» után közelítettem anyanyelvemhez.” Ez a rendhagyó megközelítés saját, csak rá jellemző perspektívát kölcsönzött minden írásának. És olyan tág szakmai és szakmán túli kitekintést, amely másnak nem adatott meg. Reménytelen volna tematikailag besorolni, leltározni több mint háromszáz dolgozatát, könyveit, szépirodalmi munkáit. Ami számunkra lényeges és egyéni, csak Fülei-Szántó Endrére jellemző: a beszélő ember jelenléte írásaiban, az etikai szempont jelenléte, a szeretet jelenléte és állandó megnyilvánulása. Ki más írhatott volna le ilyen mondatokat? „Emberszeretetünk jegyei ott lebegnek a kimondott közlések dallamszerkezetében… Elválaszthatatlan a jellem, viselkedésünk etikai rezdülése a nyelvhasználattól. Nem ápolhatjuk jól nyelvünket, ha nem ápoljuk személyiségünket is.”
Hitelesség, hűség, együttérzés, részvét és keresztényi szolidaritás – a 20. században ritka, romantikusnak mondott emberi erények. Ezek kapcsolták hozzánk, erdélyiekhez is. Az apai dac után, hogy „ide többé nem teszem a lábam!”, a fiúi dac, a fiú lázadása – intő jelek ellenére –, hogy vissza kell térni ősei bajlátott szülőföldjére. Nagyon erős volt és maradt a vágya, hogy Erdélybe jöjjön.
És jött Romániába, nem alaptalan félelmek közepette, hogy a Székelyföldre és Kolozsvárra is eljusson. Mögötte ott volt a nyolc évi börtön, azt követően az az itthoni mozgástér, amelyet egy elegáns túsz életének érzett, és mégis vállalta az újabb kihívást, a diktatúra fortélyos fogságát. Hozzánk képest védtelen volt, mert mi már rég benne éltünk abban, amit ő így nevezett: „a véglegesen megszüntetett magány”. Védtelenül érkezett, és mégis úgy, hogy segíteni akart és segített is mindenkin, aki a környezetében élt. Némi öniróniával emlegette saját árnyékszékelységét, mégis ez volt életének egyik legfontosabb kötődése, a nagyapa mottóként idézett sorai: „Örök büszkeségem / Az én székelységem.” Ez még nyelvészeti érdeklődésének változásában is megnyilvánult, amikor arra kereste a választ: „Kopik-e a székelyek magyar nyelvhasználata?”, és az aggodalom, hogy hová vezethet a megfélemlített anyanyelvhasználat.
A vigasztalás csak az a szellem lehet, amelyet itt hagyott bennünk és közöttünk, és az a szeretet, amellyel elárasztott bennünket: családját, tanítványait, munkatársait és barátait.
Szellemi lenyomatként leginkább előbb is idézett és más mondatai őrződnek bennünk és közöttünk, olyan kifejezései, mint a hatalom allegóriája gyökeret ver a szívünkben, szekundér zsarnokság, Ábelek peregrinációja; szokatlanul egyéni műszavai: vágyott kétnyelvűség, nyelvi elfojtás, verbális érintés – és sok más, nyomként itt maradó nyelvi jel.
Nyugodj békében, drága barátunk, a fárasztó életkaland és az utóbbi hónapok szenvedései után, mi pedig és az utánunk jövők emlékezni fogunk rád, igaz emberre.
F. Dornbach Mária megjegyzései:
A szöveg leírásakor ismét tudatom központjába jutván Péntek János szavai, kénytelen vagyok néhány személyes megjegyzést tenni. János igazán jó barátunk, és a koporsó mellett elmondott szavai bizonyítják: valóban jól ismerte (és szerette) férjemet.
- Én még sosem találkoztam a férjemmel való megismerkedés előtt olyan emberrel,
akinek ne ennyire az EMBER lett volna érdeklődése középpontjában. Ő minden
szituációban, mindig az emberre figyelt; tulajdonképpen nem is figyelt, inkább azt
mondanám: csak az ember jutott el figyelméhez, és az ember maradt is meg aztán
kitörölhetetlenül (de aztán tényleg kitörölhetetlenül) emlékezetében. Azt hiszem,
szituatív emlékezete volt, de a szituáció középpontjában mindig az ember állt –
minden apró rezdülésével, megnyilvánulásával (és a szituáció minden [számára
bármely pillanatban az emlékezetből előhívható] részletével együtt). Bármelyik (a szó
szoros értelmében bármelyik) társadalmi réteghez tartozzék is az a bizonyos ember
(a nációt már nem is említem).
Nem emlékszem jó tízéves házasságunk alatt olyan találkozásra, amelynek során ne
találta volna meg bárkivel a hangot. Természetesen, örömmel és a beszélőtárs iránt
tanúsított legőszintébb és legnagyobb érdeklődéssel.
- Mindez csak annak fényében érthető, amit bármelyik emlékező szavait olvasván
mindegyik írásban valamilyen szinten és/vagy módon fellelhető: a benne éltető
erőként, perpetuálisan munkálódó szeretetről. A szövegek ismeretében nem hiszem,
hogy ez a gondolat házastársi elfogultságként lenne értékelhető.
- Valóban különlegesen találó eredetiség jellemezte nemcsak szakterminológiáját,
hanem a hétköznapi élet legkülönfélébb részleteire vonatkozó szóhasználatát is. Pl.:
mikromegfázás Élőszóban fogalmazott megnyilvánulásaiban idiolektusára tipikusan
jellemző, általa „deszemantizálódott” morfémáknak nevezett alkotóelemeket illesztett
- elsősorban a főnevekhez. Ennek példái olvashatók Pilári Gábor bábművésznek a
sírnál elmondott búcsúbeszédében:
„Elszálltak veled együtt az »aritmia-cicák«, a levegő»tak-tak«-ok és holmi mélybelsőszervű »harkályok« is.” A tak-tak-on kívül (amelynek a jelentése szóhasználatában kb. az izé szóéval azonosítható) az állatvilág vagy annak gyermeknyelvi változatai szerepeltek idiolektusában (kacsa, cica, harkály stb.).
(5.)
F. Dornbach Mária megjegyzése:
Kokas Klára írását a PEK (Politikai Elítéltek Közössége) Virrasztó c. „értesítője” közölte 1996. februári számában. Ennek a szervezetnek (PEK) volt megalakulásától társelnöke, majd választmányi tagja Fülei-Szántó Endre.
Fülei-Szántó Endre
Utoljára a Szent Imre templomban találkoztunk. Hétköznap reggeli mise végén ábrándozó üldögélésemből riasztott a sekrestyés csörömpölő figyelmeztetése: zárják a templomot, kívül tágasabb. Restelkedem, ő már reggelizne, lopom itt az idejét. A templomokat persze zárni kell. Sajnos.
Bandi az előtérben várt rám. Esztendők óta nem láttam, boldogan borultam a nyakába.
– Hát nem haragszik rám, Klárika?
Fogalmam sincs, miért haragudhatnék. Szomorú volt.
– Hát az új könyvéről ígértem méltató írást.
Valamikor, évekkel ezelőtt ez elmaradt, hát ezért! Kézen fogtam, hazáig kísértem, piacra megyek, a lakása közelében. Csak mondtuk, mondtuk a magunkét. Gyerekek, barátok, egyetem, Erdély, család, új könyvek, tanítványok, új kutatások, tervek. Bármit elmondhattam, mindent értett, régi részletekre is emlékezett, válaszai sosem felületesek, átéli és odafigyel. Beszélgetéseink kommunikációs élményeim legszebb emlékei. Bandi mindenről tudott, nyelvészet, irodalom, lélektan, vallás, történelem, társadalom újdonságait kaptam tőle. Tágra nyílt szemmel, szomjas füllel hallgattam sok éven át.
Alkalmakat ő adott, nyelvórákat, barátságból. Ezekből tanultam meg a nyelvtanulás művészetét. Az esztendőkön át nyúzkolódó nyúzkolódások, lépcsőzgetések helyett ő szárnyakon repülő nyelvtanulást kínált. Azonnal mélyvízbe dobott, úsznom kellett. Kilökött a levegőbe, mint a madárszülő.
– Vannak, fiam, szárnyaid.
És rátaláltam a szárnyaimra.
Neki köszönöm, hogy kimerészkedtem Amerikába a Kodály Intézet kutatási programjának szervezésére. Egyetlen esztendő angol óráiba sűrítette azt a nyelvkincset, ami éppen ehhez kellett. Patakokban a zene, a pszichológia, az iskolák szövegeit. Tiszta, világos, áttekinthető táblázatokban a nyelvtant, a szerkezeteket, a struktúrákat. Aprócska dolgozója dugig teli könyvekkel, csaknem kicsapnak az ablakon, mégis odanyúlt a halom közepére ahhoz, amit éppen átadni, mutatni akart.
És a humora, a lendülete, az intenzivitása, az ötletei!
Mit csinál az oroszlán a fürdőszobában? A méhek vasárnap délután? Az őserdőbe tévedt
egér? A feldühített karácsonyfa monológja és a plafon válasza! A villa és a kanál vitája
mosogatás előtt és után
A képzeletemre és a humoromra építette a nyelvtudásomat, minden szót körülfont érzelemszálaimmal. Felgördülő nevetését őrzi a fülem. És őrzöm a hangját sok-sok kazettámon. Felolvasott nekem verseket, meséket, dalokat énekelt.
Állami gondozottak gyermekvárosában tanítottam akkor, a hegyről jártam le hozzá a napi munka iszonyú terhével. A nekem oly szokatlan érzelmi áradás és a felém forduló igény, az intézet szüntelen bajai és személyi változásai, a süketítő szabályrendszer, a reménytelen kiszolgáltatottság a reszketésig kifárasztott. Az ott élő gyerekeket nemcsak tanítanom kellett (tanítani!?), hanem életre és öntudatra ébreszteni. Bátorságra és az emberek elfogadására biztatni zenével, művészetekkel, szóval, példával. Akárhogy.
Le, végig a tizenegyes buszon, tovább a hatos, a tizennyolcas villamossal, leszállni a Délinél, felkocogni a Maros utcáig szinte négykézláb a fáradtságtól, kezemben a kiírt szavakkal,
Nézem a szürke házat a Fehérvári úton és folyton újra megsiratom. Be kellett volna csöngetnem. Minden percért kár. Rengeteg időmet eltöltöttem haszontalanul. Ezer, fontosnak vélt ügyemet intéztem. Egyikük sem volt fontosabb. Vele kellett volna beszélgetnem. Talán mondott volna valami eligazítót betegsége idején. Valami fontosat, amikor már elmenőben volt, és tudta. Betegségéről, haláláról hónapok múltán értesültem, kinyitva felgyűlt postám közt a gyászszegélyes borítékot.
Ha rendelkeznék okkult képességekkel, beszélgethetnék vele? A közelünkben lehet még? Nem, Csak az imáinkban találkozhatunk. Valahol van, ahová már nem lehet becsengetni. Markolom az emlékeimet. A múltba nézek. Milyen volt? Mit vegyek át tőle, a tanítótól én, a tanító? Sem a tudását, sem a tehetségét. Ezek földi lényéhez tartoztak, vele porladnak.
A példáját! Alázatot tudott és hitet. Megtörhetetlen lelkesedést. A börtönben ütötték, a dobhártyáját szétverték. Ha említette, csak félvállról, mint mellékes eseményt. Gyanusították. Molière-t játszani járt a Francia Intézetbe, ifjan, mert a színházasdit szerette. Hátha kém!? Bebörtönözték, ártatlanul, évekre. Keserűséggel telítődhetett volna, de nem azzal telítődött, hanem teremtő erővel, regimentre elegendő lendülettel jött elő. Rezignációra mindenmindegy-ségre hajló embertársaink közé Fülei-Szántó Endre a másféleségét hozta, az élet szeretetét. Szerénységet. Munkakedvet. Ha csak egyetlen ilyenünk lenne, példának már elég.
Becsengetnem nem lehet hozzá. Semmit sem kérdezhetek tőle. A „nincs”-ségért nem vígasztalnak az emlékeim. Csak a keresés marad, keresés az emlékezetben, mert a tanulnivalót itt hagyta. Itt valahol.
(6.)
Dornbach Mária megjegyzése:
Pilári Gábor bábművész, a MárkusZínház (Pécs) vezetője. Szavai a sírnál hangzottak el 1995. február 3-án a Farkasréti temetőben.
Drága Bandi Bácsi!
Évekkel ezelőtt megtiszteltél azzal, hogy tegezhettelek, de ha tehettem, kerültem a megszólítást. Hisz Bandi bácsinak fiatal voltál, a „Bandizáshoz” meg én voltam pendelyes.
Most itt állok – azt mondanád – „egy ilyen bizarr szituációban”, ahol együtt áll a nagy csapat, s mától lelkem mélyén ismét leönözhetlek.
De korai még itt állnunk, hiszen a polihisztorok 90-ig, vagy még tovább is…
Szólnék a munkálódásaidról, de nem érek föl én odáig; a tudományodról, a szellemedről…, de hát minden itt marad, itt, a golyóbison, New Yorktól Bukarestig, zürjén földtől Dél-Afrikáig.
Csak állunk, és tehetetlen dühvel motyogunk, mint a „pofaszőr” urak, kik nem tudtak versenyezni elfogyó korpuszoddal.
Az iskoláját! – megint jó magasra tetted a mércét! Most évekig, évtizedekig szótározhatunk, amíg fölérünk „odáig”. Ha egyáltalán sikerül!?
Elszálltak veled együtt az „aritmia-cicák”, a levegő „tak-tak”-ok és holmi mélybelsőszervű „harkályok” is.
Hát most mégegyszer köszönöm, hogy „tegez/nyi/őzésedbe” fogadtál bennünket: próbálunk becsülettel megfelelni néki.
Te meg csak ülj nyugodtan a babéraidon, pörgesd mutatóujjadon a glóriádat, és lógázd lendületesebben a lábadat; mi meg itt lenn – barátok, rokonok, tanítványok, szekusok és volt ávósok – majd integetésnek vesszük azt.
Itt áll Máriád, kit jó időben rendelt melléd a Gondviselő. Hadd próbálok szűvéből szólni Hozzád utószót:
Hová mennék a te lelked elől,
és a te orcád elől hová futnék?
Ha az egekbe mégyek is, ott vagy,
Ha koporsóba vetem is az én ágyamat,
ott is jelen vagy.
Ha a hajnal szárnyát venném is és
a tengernek utolsó határában laknám is,
oda is a te kezed vinne engemet és a
Te jobb kezed megfogna engemet.
Ha pedig azt mondanám is, talán a
setétség elfödez engemet, a setétség is
Világosság lészen énkörnyűlem.
(7.)
Szász János (A HÉT Napló című rovatában), 1995. február 3. (Bukarest)
FÜLEI-SZÁNTÓ ENDRE, mindközönségesen Bandi immár az idei saját halottam. Szabédi volt az első szellemtudományi polihisztor, akit ismertem, ő a második. A szerencse – de főként az ő döntése – úgy hozta, hogy ez a díjbirkózó termetű pécsi professzor néhány évet töltsön a bukaresti hungarológiai tanszéken, s így érkezésünk legyen megismerni őt, lubickolni delejkörében, sütkérezni humora sugárzásában, megmártózni végtelennek tetsző tudása, ismeretei, műveltsége, pletykái tengerében. Azt hiszem, valójában minden újlatin nyelven beszélt, de legalább is olvasott, így hát szinte hetek alatt megtanult románul és megismerkedett a románokkal. A nem túl sok magyari országi hozzánk látogató közé tartozott, aki nem vallotta, hogy „extra Transsylvaniam non est vita”. Bűbájos hídverő könyvet is írt romániai élményeiről, szélsebesen megírta, oly fontosnak tartotta a megbékélés ügyében szólni (kétszer szól, aki gyorsan szól), amúgy roppant nehezen írt, mintha tolla mindegyre meghökkent volna tudását vallatóra fogó kételyei miatt. És jó ember volt, segítőkész, kíváncsian pillogó szemében a barátság kéklő fényei. És szerény volt, eleven ellentmondása annak, amit olykor nem oktalanul vagy oktondin neveznek magyar fölénynek…
Barátaim fogynak a Styx vizén innen, és szaporodnak a túlparton. Ha majd Kharón leveszi szememről a két obulust és kiköt velem amott, remélem, először Bandit pillantom meg, hatalmas, erős karja ölelésében de könnyű is lesz nekem a halál.
(8.)
Horváth Andor: Lényével lettünk gazdagabbak (A HÉT, 1995. február 3., Bukarest)
Neve bekerül a lexikonokba és ott fog állni közvetlenül az apjáé után, akit ugyanúgy hívtak, mint őt: Fülei-Szántó Endrének. A neves jogász és egyetemi tanár fia azonban más pályán jeleskedett: nyelvészként lett egyetemi tanár, százak és ezrek nevelője, nyelvtudós, a nyelvek szerelmese. Ritkán láttam embert oly könnyedén, annyi örömmel, bizalmas bensőséggel közlekedni négy világnyelv sűrűjében, oly felszabadultan otthon lenni abban, ami idegen.
Apja nyomdokába lépve lehetett volna ő is jogász, de pályáján eltérítette a történelem. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a saját bőrén tapasztalta meg a jog felfüggesztését, az eleinte nyílt, majd körmönfont erőszakot és önkényt. Otthontalan lett hazájában, Magyarországon, mint annyian ott és szerte e térségben, Kelet-Európában. Saját erejéből, lelkéből lelkedzett otthont magának: a gondolkodásban, a költészetben, a tudományban. A szeretetben, amely a mi egyedüli földi megváltásunk. A hitben, amely úgy emel fel bárkit az alázatig, hogy annak sugarában megcsillan az emberi élet lehetősége. A humorban, amely mindent magához ránt és mindent távol tart, hogy helyet teremtsen számunkra a világban. Otthont keresett és otthonra talált: önmagában, barátaiban és diákjaiban. Éveken át köztünk, mellettünk élt Bukarestben és Kolozsvárott, a legnehezebb nyolcvanas években. Barátnál több: társunk volt feleségével együtt. Velünk lélegzett, velünk várakozott, velünk készülődött. Utóbb könyvet írt azokról az évekről. Emlékét ezentúl a lexikon őrzi. Mi pedig, barátai, a lényével lettünk gazdagabbak.