Sándor László, N.: Visszavárnak és számítanak rám : Magyar Hírlap interjú Fülei-Szántó Endrével, a bukaresti egyetem magyar professzorával = Magyar Hírlap, 1988. szeptember 10. melléklet, p. 5.

Hogyan került Románia fővárosába, mit csinál ott?

– Államközi szerződés alapján hívtak meg. A magyar szak a keleti nyelvek keretében működik. Rajtam kívül két magyar nemzetiségű romániai kolléga oktatja a magyar szakos diákokat. Nekem heti hat kötelező órám van: nyelvgyakorlat, nyelvoktatás (a magyar mint idegen nyelv) és egy speciálkollégium.

Hány diákja van? Kik?

– Hat magyar szakos hallgató látogatja óráimat. Négy hallgatóm román nemzetiségű, és most tanulnak magyarul. Felkészültségük, beszédkészségük változatos képet fest, kettejüké egészen gyenge. Ellenben a nem szakosként magyart tanulók motivációja változó ugyan, de érdeklődésük örvendetesen nagy. Egyikük például Romániának olyan vidékéről való, ahol nyoma sincs magyaroknak, és a magyar kultúrának; Dan azonban igen intenzíven érdeklődik nyelvünk iránt, holott matematika szakos. A magyar szakos hallgatók egy része más idegen nyelvre (francia, angol stb) felvételizett, tehát nem ők választották magyar stúdiumaikat, csupán elfogadták az eredeti helyett felkínált lehetőséget. A színvonal nem túl magas, mert ha bárkit megbuktatnék, megszűnne a csoport: hétnél kevesebb hallgató ugyanis nem alkothat évfolyamot. Irodalomból például meg kell elégedni azzal, hogy a hallgatók románul olvassák, mondjuk, Mikes Kelemen leveleit.

Nem túl nagy elfoglaltság ez egy szellemileg igen aktív tudós tanárnak...

– Óh, ezzel nem merül ki pedagógiai tevékenységem. Fakultatív órákat is tartok, két szemináriumom is van. Az egyik kezdő magyar kurzus, a másik pedig egy Posztmodernizmus című speciálkollégium; ennek előadásait nagy érdeklődéssel látogatják a hallgatók. Itt komplex témákról adok elő. Tudományos munkát is végzek. Négy tanulmányom jelent meg romániai folyóiratokban.

A sok nyelv között, amit korábban elsajátított, ott volt a román is?

– Amikor kimentem, nem tudtam románul, de beszélek latin nyelveket, s megtanultam. Rossz kiejtéssel ugyan, de már beszélek. A piacon néha mulatnak rajtam a kiejtésem miatt.

Nem hiszem, hogy anyagi előny vagy tudományos presztízs vonzotta volna Bukarestbe. Miért vállalta?

– Csak részben magyarázza elhatározásomat, hogy székely származású vagyok, és közelebb akartam kerülni őseim földjéhez. Ellenben hiszek a különböző nyelven beszélő emberek, értelmiségiek barátságában és a népek megbékélésében. Meggyőződésem volt, hogy sikerül személyesen barátokat toborozni a magyar tudomány és a magyar kultúra számára.

Illúzió volt, vagy akadnak sikerélményei is?

– Nem volt illúzió. Azt tapasztalom, hogy az egyszerű emberek – de különösen az értelmiség – körében az egymásra utaltság és a rokonszenv gyarapszik. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartozó emberek körében érzem-látom ezt. Az egyetemen, munkám során kiváló kollégákkal sikerült tudományos kapcsolatot teremtenem. Vannak jeles barátaim a spanyol, az angol, a német tanszéken. Micaela Irimia-Anghelescu kitűnő angol irodalmár; magas szintű idegennyelvtudását most a mi nyelvünk, a magyar tanulásával bővíti. Szakmai érdeklődése mellett lenyűgöző tájékozottsága, egyéniségének nyitottsága ragadott meg. P. Gutu kiváló ismerője a szívemhez oly közel álló Paul Celan életének és költészetének. Meg kell említenem Jon Jánosit, az esztétika tanszék vezetőjét és Paul Corneát, az irodalomelmélet professzorát, akivel szintén kiváló kapcsolatot építettem ki, és az első helyen kellett volna említenem Solomon Marcust, a jeles matematikust, aki nagyon szeretett volna eljönni a budapesti nemzetközi matematikai konferenciára. Kovács Bertalan, az orosz tanszék vezetője neves Dosztojevszkij-kutató, veje, Mircea Dinescu pedig kiváló költő és műfordító; egész családjuk az internacionalista műveltségeszményt testesíti meg. Az intézetben közvetlen kollégám a tatár Nevzat Mehmed Jusuf (három nyelvű költő), ő törököt tanít, és én tőle tanulom most ezt a nyelvet. Kitűnő kollégáim a kínai nyelvet oktató P. Maris, valamint a klasszika-filológusok: P. Cizec, M. Nicnita és L. Fiser, továbbá a kun nyelvész, Vladimir Drimba, akinek emberi nagysága és tartása csodálatra méltó: azért ment korán nyugállományba, hogy két ifjabb kollégája a helyén maradhasson. Az intézetvezetőnk egy arab szakos román hölgy, Nadia Anghelescu őszinte jóindulattal segíti munkámat. Ugyancsak őszinte szakmai érdeklődéssel fogadott a 94 éves nyelvész akadémikus, Rosetti úr, továbbá a Nyelvtudományi Intézet igazgatója, M. Coteanu és a hispanisztikával foglalkozó nyelvészek közül M. Sala is.

Milyennek látja a bukaresti egyetemet?

– Az eddigi felsorolás is jelzi, hogy e nagy hagyományokkal rendelkező felsőoktatási intézményben kiváló erők vannak. Ami feltűnik, és amit már akkor észrevesz az ember, ha belép az épületbe: ott igen kevesen tartózkodnak, a tanszéken csak akkor vannak bent a tanárok, ha helyhez köti őket a munkájuk, ha tanítanak.

Hogyan él egy vendégprofesszor Bukarestben?

– A város átépítése miatt sokat kellett gyalogolnom, különösen az első esztendőben volt rémes a közlekedés. Télen persze nekünk sincs melegünk. Jobban élünk, mint egy átlag romániai polgár, mert élelmet a diplomataboltban és a magyar kolóniának fenntartott csemegeüzletben is vehetünk. S míg a bukaresti lakosság inkább kenyéren, zöldségen, zöldségkonzerven, főtt tésztákon él, tejet, tojást ritkán vagy csak nehezen tud beszerezni, nekünk jut még hús is. Zöldség és kenyér egyébként Bukarestben korlátlan mértékben kapható, és az infláció lassú, a miénkkel nem hasonlítható össze.

Egy értelmiségi nemcsak kenyéren él...

– Magyar nyelvű sajtóhoz, könyvhöz a követségen jutok. De olvasok román lapokat is, például a Scinteiát, ennek híranyaga Európáról igen szegényes, inkább a harmadik világról tudósít, fontos nemzetközi események pedig rövid hírben jelennek meg benne. Nem látható hazai magyar lap az újságárusoknál. De más külföldi lap se kapható. Szívesen vennék például Pravdát is, mert olvasni tudok oroszul, de újságárusoknál ez sem kapható. Ami a romániai belpolitikát illeti, az is érdekel, de hát inkább beszédeket és termelési riportokat közöl a romániai sajtó. Éppen ezért a lakosság is igyekszik nemcsak az írott sajtóból tájékozódni. Ezt megnehezíti, hogy a bukaresti tévének szűk az adásideje, ezért is kerülnek előtérbe más információforrások.

Ön azért Romániáról most magyar lapokból is kap híreket.

– Sajnos, nem mindig megbízható híreket, mert a magyar sajtó forrásai bizonytalanok, az adatok ellenőrizhetetlenek, és a kép nem mindig egyezik személyes tapasztalatainkkal. Pedig a pontatlan információ megzavarja az olvasót, és hitelét veszti miatta az újság. Ha például azt olvasom, hogy máris leromboltak – turisták közlése szerint – egy falut, holott tudjuk, hogy a falu még áll, ez komolytalanná teszi a tiltakozást. Akkor is, ha egyedi tévedésről van szó, találgatásokra meg feltételezésekre nem lehet támaszkodni.

Van-e módja utazni, tájékozódni?

– Igen. Ha időben szólok és a megfelelő formalitásokat tekintetbe veszem, meg szoktam kapni az engedélyt az utazáshoz. De feltétlenül tartania kell magát az embernek az előírásokhoz. Románia erősen centralizált állam, és célszerű magasabb helyhez, minisztériumokhoz folyamodni. Tájékozódás és kapcsolatteremtés céljára a jászvárosi (Jassi-i) és a kolozsvári egyetemen jártam hivatalos hozzájárulással. A kolozsvári egyetemen összejöhettem magyar tanszéki kollégáimmal és előadást is tarthattam. Szívesen beszéltem volna diákoknak is, de erre nem volt módom, mert nem kértem előzetes hozzájárulást. Elképzelhető, hogy a megfelelő rendszabályok ismerete és betartása esetén megkaptam volna az engedélyt.

Felgyógyulva visszatér Bukarestbe?

– Várnak és számítanak rám, munkámra.

 

Fülei-Szántó Endre: Fortélyos fogságban. Ködlepte információk [Részlet a könyvből] = Új Magyarország, 1991. szeptember 28. p. 9.

Fortélyos fogságban : egy vendégtanár pszichológiai kalandjai a Balkánon / Fülei-Szántó Endre .- [Pécs] : Baranya M. Kvt., 1993 (Pécs Molnár) .- 260 p. ; 20 cm .- Pannónia könyvek 0237-4277

 

Szirtes Gábor: A román földindulás átélője = KönyvVilág, 1993. 9. sz. p. 9.

Ritkán előforduló történet, hogy valaki amerikai vendégtanári pályázatát romániaira cserélje. Hát még a Ceaușescu-diktatúra időszakában! Pedig ezt tette Fülei-Szántó Endre egyetemi tanár, a kiváló nyelvész, mikor 1986-ban elfogadta egy évre szóló, majd három évessé váló lektori megbízatását édesapja egykori hazájába. Ennek a három esztendőnek hiteles, megrendítő leírása s egy politológusnak is dicséretére váló szakszerű elemzése ez a memoár.

Persze – mondhatnánk –, könnyű annak a diktatúra hiteles politikai természetrajzát adni, kinek tragikus személyes élményei (is) hitelesítik a leírtakat. Mert Fülei-Szántó, a friss jogi diplomával a zsebében, jogi és francia nyelvi tanároskodás után, 1948 és 1956 között mint "francia kém" járta meg a Rákosi-rendszer börtöneit, s nyolcesztendős raboskodása során nem csak nyelvtudását gyarapította, hanem ugyancsak "felkészülhetett" a későbbi – méltán rangot és elismerést kivívó – szellemi pályára.

Annak titkát kutatva tehát, hogy honnan ez a minden szempontból eredeti, nyelvi megformáltságában igényes, megállapításaiban találó, a Ceau-diktatúrát ritka élességgel átvilágító és lemeztelenítő memoár, csakis azt mondhatjuk, hogy ennek forrása a szerző sorsélményeiben, intellektuális felkészültségében és emberszeretetében található. Másként aligha lenne elképzelhető, hogy az édesapa távoli hazáját, Székelyudvarhelyt mélyen magáénak valló, székelységét – a könyv mottója szerint – "örök büszkeségének" tartó szerző – tragikus történelmi és nem kevésbé drámai jelenkori tapasztalatai ellenére – mit se engedjen a rációt elborító érzelmeknek, a józan mérlegelést kizáró indulatoknak, a népek közti barátság helyébe toluló, elvakult nemzeti gyűlölködésnek.

Mert Fülei-Szántó egy olyan kulturális küldetésről ad számot a Fortélyos fogságban lapjain, melyben a buktatókkal és csapdákkal teli politikánál tán jobb hídépítésnek bizonyult ezekben az esztendőkben. Az országok és a népek közt egyaránt. Ahogyan ő maga írja egy vallomásában: "Levelet akartam írni elhunyt édesapámnak. Megjött a válasz: címzett ismeretlen. Én azonban bízvást tudom: levelemet megkapta. Abban mondtam el, hogy helyette én tértem vissza székely őseim földjére, avagy abba az országba, ahová most tartoznak. Igyekeztem tanítani, tanulni, kerülni a besúgókat, nem félni a kelleténél jobban. Igyekeztem átölelni magyart is, románt is. Ölelő karjaim elől talán csak kevesen tértek ki."

Bizonyára ebben az emberismeretben és -szeretetben is található a kétosztatú laikus teokrácia – ahogyan a Ceau-diktatúrát a szerző nevezi – megértésének és leírásának képessége. Azé, hogy valaki felismerje: az igazi hierarchikus elnyomás lényege az, hogy az alsóbb régiókba tartozók a még alsóbbak buzgó elnyomói és olyan viszonyok kialakítói, melyek közt a másiknak állandó lelkiismeretfurdalása van, és bűnössé kiáltható ki. Ám más elnyomó rezsimekkel szemben, melyekben mindent a párt ellenőriz, a romániaiban a szekuritáté vált a mindenek felett álló erővé, amely a pártot és az államot egyaránt saját kontrollja alá gyűrte.

A könyvben személyes élmények és tapasztalatok tükrében jelenik meg ez a sajátos diktatúra az országba való megérkezés adminisztrációs játékaiban éppúgy, mint a szakmai munka érthetetlen korlátaiban; a lehallgatókészülékek garmadájában éppúgy, mint a külföldinek állandóan nyomában járó, a "titoklopó piciny gazemberekből" álló láthatatlan árnyékseregben; az egész országot "egyetlen hatalmas, rókafejű buldózerré" torzító politikában éppúgy, mint a Győzelem sugárútján didergő gyermekekben; vagy mindabban, ami lehetetlenné teszi a vendégtanárral való spontán találkozást az egyetemi hallgatóknak.

A romániai forradalom, a diktátor kivégzése utáni "csöbörből vödörbe esés" időszakának leírása zárja a visszaemlékezést: az értelmiség kivándorlási hulláma és a struktúra meginduló átmentése, a sunyi hazugságáradat és a verekedő csoportok rendtevési akciói, a gyökeret eresztő és elszabaduló indulat, a kivirágzó nemzeti gyűlölködés leírásáé. A "simogatás és furkósbot"-politika bemutatásáé.

Tanulságos és megrendítő könyv. Még akkor is, ha lesznek, kik vitatják némely megállapítását. Mély vallomás, őszinte állásfoglalás. Sorskérdések tükre a hétköznapok forgatagában. A felnövekvő nemzedék kötelező olvasmánya lehetne. Hogy a nemzet tanuljon végre múltjából, és jobban vigyázzon jelenére. A fennmaradást biztosító jövő érdekében.

 

Sipos Béla: Fülei-Szántó Endre: Fortélyos fogságban = Új Dunántúli Napló, 1993. szeptember 10. p. 7.

Sajátos bedekkert írt Fülei professzor, mondhatnám, az elmúlt évtizedek KÓR-rajzát, – amiben benne éltünk, sőt élünk, amikor még nem vesztette el érvényességét a könyv címével kapcsolatos József Attila-i gondolat: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". Fülei professzor a JPTE Spanyol Tanszékének vezetője, az etika tanára feleségével 1986 és 1990 között mint a bukaresti egyetem magyar nyelvi lektora hiteles és jó szemű tanúja volt a romániai "állatfarm" felbomlásának, majd bukásának. Az időhorizont azonban szélesebb, a szerző vissza-visszatekint a Rákosi-korszakbeli "egyetemi éveire" is, amikor mint "francia kém", 8 évet börtönben töltött, ahol könyvek nélkül két nyelvet tanult meg. A könyv élvezetes szépirodalmi stílusban, ironikusan, mondhatnám góbéságoktól sem mentesen a szerző szándéka szerint "magyarokról és románokról szól... magyarok számára", bár a maga is góbé recenzens véleménye szerint az emberről szól, aki nem választhatja meg a kort és a helyet, amelybe születik, aki ritkán angyal vagy ördög, még ha ez utóbbit jobban díjazták is, s akit csak igen árnyaltan és bölcsen lehet jellemezni, ahogy ezt Fülei professzor teszi. A könyvben mint egy Shakespeare-dráma szereplői jelennek meg az "állatfarm lakói és szereplői", az egyenlőnél egyenlőbb budapesti, fehérházi, minisztériumi, nagyköveti és egyetemi hivatalnokok, a meghatározatlan rangú bukaresti besúgók, akik tudnak, de nem beszélnek magyarul, mint a takarító Fánnika, a takarítást irányító Zafírkövi úr, Gömbi asszony, aki a külső takarítást szervezte, vagy Nicu és Gogu (aki titokban segített), a szerelők, mint élő fülek, nem beszélve a holt fülekről. De a szerző erdélyi utazásait figyelők mellett a segítők is megjelennek, az érdeklődő hallgatók, a párttag hívők, a pártkaszt és a pártonkívüliek különböző karakterű csoportjai, a bátor ortodox román és magyar református papok, mint a bukaresti "kicsi pap", aki így mondta: "megfélemlített és meggyötört gyülekezet áll előtted, Uram" (i. m. 90. old.) Egészséges lélekkel túlélni az elmúlt, de természete szerint jelenlevő kort, ehhez hit és humorérzék is szükségeltetik, ami átsüt a könyv lapjain, jól jellemezve a humanista szerzőt. A romániai nyomort pl. sokféleképpen lehet bemutatni, Fülei-Szántó Endre ezt egy piaci román nyelvgyakorlati példával mutatja be: a van-e hús kérdésére az egész piac kacagott. A könyvet mindenkinek ajánlom, s főleg azoknak, akiket érdekel az a kor, amiben élünk, akik jobban meg szeretnék ismerni a Romániában és Magyarországon lezajló eseményeket, akik többet szeretnének megtudni az emberről és magukról.

 

N. F.: Fortélyos fogságok = Reform, 1993. szeptember 15. p. 30.

Lehet egy egész országban fogolypszichózis? Mámoros hetek után – amikor a zsarnokságtól szabaduló románok és a boldogan adakozó magyarok között bibliás-forradalmas testvériség csillant meg – hogyan tornyosulhatott fel a reményeket elsötétítő gyűlölködés? Nincs rá egyetlen magyarázat. Megérteni ott átélt évekből, fölvillanó emberi megnyilvánulások tömegéből lehet. Fülei-Szántó Endre mindezt megélte négyéves bukaresti professzorkodása alatt.

Egy vendégtanár pszichológiai kalandjai a Balkánon – adta alcímül Fortélyos fogságban című, a Pannónia Könyvek sorában most megjelent kötetének. Fortélyos fogságban volt és – lélekfogság! – részben maradt egy ország. Valaki egyszer azt mondta: aki Romániából jön, folyton a szekusokról beszél: X is, Y is az. Lehet, hogy így van, de ennél is fontosabb volt a zsarnokságnak, hogy így higgyék. Ez az a pszichózis, ennek mindennapi nyomasztó valóságát tükrözi ez a külső és lelki élménybeszámoló. Balkáni kalandok? Földrajzi és egyúttal az európai normáktól elütő magatartásokat minősítő fogalom. Románia már csak azért is vajúdik vele, mert egyharmada kívül a Balkánon: Erdély, amelyhez éppen latin múltját köti. Kultúra küszködik a levanteisággal, amelyben "erény" a ravaszság, s az előítéletszítás a hatalomért?

"Örök büszkeség az én székelységem" – idézi apját a szerző, aki nyitott lélekkel ment, s talált igaz- és hamis gyöngyöt is mindkét népben. S ezt a nyitott lelket rács mögött őrizte meg, ugyancsak fortélyos fogságban hat évig, Rákosi idején. Nem törte meg. Hasznára fordította. Rabtársaktól újabb nyelveket tanult, hogy rabság múltán diplomázhasson belőlük. Most a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem spanyol tanszékének vezetője. Ez is egy valóságregény.

 

Filatovic, Stipan: Nove knjige = Hrvatski Glasnik [Budapest], 1993. szeptember 9. p. 4.

 

[9320064] = Új Könyvek, 1993. 20. sz. p. 63–64.

Fülei-Szántó Endre – túlzás nélkül mondható róla – nem volt az államszocializmus kegyeltje: szüleit kitelepítették, ő maga francia kapcsolatai miatt, mint "kém" nyolc évet ült Rákosi börtöneiben. A Kádár-korszakban – ámbár végig "gyanús elem" maradt – a nyelvészkedésre adta a fejét, ami annál is inkább közel állt hozzá, mert négy nyelven írt, beszélt. A pécsi Janus Pannonius Egyetem oktatója volt, amikor felszólították: vállalja el a bukaresti egyetemen a magyar nyelvi lektor szerepkörét. Noha korábban arról volt szó, hogy az Egyesült Államokba kerül – cseretanárnak – elvállalta ezt a "missziós" küldetést, abban a reményben, hogy sikerül majd valamiféle, a magyar-román közeledést vállaló csoportot létrehoznia. Könyve ennek a vállalkozásnak, próbálkozásnak a történetét írja le, aprólékosan és nagyszerűen. A külföldi magyar ("ungur") tárgyilagosságra törekvő, de a Ceaușescu diktatúra által elnyomott románokkal és a kétszeresen elnyomott romániai magyarokkal ("maghiar") együttérző humanista szemével ad számot a diktatúra utolsó esztendeinek viszonyairól, nem kímélve a rendszer kiszolgálóit, a mindenféle hemzsegő titkosrendőröket és besúgókat. Az elutazás előkészületeivel kezdi, elveri a port az akkori Művelődési Minisztérium Nemzetközi Osztályán, szól a pártközpontbeli (vegyes) élményeiről s persze a romániai megérkezés bonyodalmairól, arról, hogy miként helyezték el egy viharvert bútorokkal berendezett, svábbogaras lakásban feleségével együtt. A továbbiakban szó esik arról, hogy milyen körülmények között kezdte meg munkáját az egyetemen, hogyan bővült néhány fős hallgatói csoportja apránként, hogyan zajlott le megismerkedése az egyetem "nagyjaival". Groteszk jelenetek tucatjairól számol be, amelyeknek alanyai a lakásba szabadon ki-bejáró takarítói, szerelői megbízatásokkal büszkélkedő Securitate ügynökök, akik persze az egyetem urait is kordában tartották. Még ebben a légkörben is sikerült Fülei-Szántónak igaz barátokat – magyarokat és románokat egyaránt – szereznie. A könyv kitűnő megfigyelőkészségről tanúskodik, ennek egyik példája az ún. balkáni mosoly, amely a "sajátosan merev, kettős félkörben legörbülő száj és a derűben felívelő ajak" között lebegett az arcokon vagy a "második megismerkedés" – az a mondat, félmondat, célzás, amelyről a diktatúra ellenzői nyomban felismerték egymást. Fülei-Szántó három évet töltött Romániában, évről-évre meghosszabbította ottmaradását, mert nem volt szíve cserbenhagyni barátait, hallgatóit. Ott volt a "forradalom" évében is, végigélte a változásokat, de azt is, amikor kútbaestek a felvillant remények, a szerző fogalmazásában: "Rövid lett a távolság a Ceau-csöbör és az Iliescu vödör között", a magyarellenesség, amelyet annak idején a "rókaképű" vezér szított, újra felizzott. Ezzel (és egy fiktív, az elhunyt édesapához írt levéllel és egy költeménnyel) végződik ez a lírai elemekkel egyébként is átszőtt memoár, amelyet mindenkinek el kell olvasnia, akit valamennyire is érdekel a Romániában élő magyarok sorsa.

 

M[éhes]. K[ároly].: Fortélyos fogságban = Új Dunántúli Napló, 1993. október 20. p. 5. [Könyvbemutató volt Pécsett a Művészetek Háza Breuer Marcel termében 1993. október 19-én.]

Fülei-Szántó Endre, a Janus Pannonius Tudományegyetem nemrég alakult Spanyol Tanszékének vezető professzora néhány évvel ezelőtt, 1986 és 1990 között különös "kalandra" vállalkozott: elvállalta – először csak egy évre, majd mindig újra és újra –, hogy a Bukaresti Egyetemen tanítson magyar nyelvet.

Hazatérve nem tudott ellenállni az emlékek szorításának, és megírta a "Fortélyos fogságban" című könyvét, melyet a pécsi Pannónia Könyvek adott ki. A kötetnek tegnap este a Művészetek Házában volt a bemutatója, ahol a szerzővel dr. Szirtes Gábor, a kiadó sorozatszerkesztője beszélgetett.

Bár Fülei-Szántó Endre apai ágon Székelyföldről származik, mégis csak 1967-ben járt először Erdélyben, turistaként. 1986-ban épp egy biztosnak tűnő amerikai ösztöndíjra készült, mikor jött a hír: nem Amerika, hanem Bukarest. Feleségével együtt elfogadták a hívást, illetve kihívást, hiszen a Ceaușescu-diktatúra utolsó évei mindennek voltak nevezhetők, csak éppen könnyűnek nem. Úgy gondolták, Bukarestből könnyebben eljutnak majd az ősök földjére; hát nehezebben jutottak el.

Ami a Romániában töltött négy év legfőbb tanulsága – túl a könyv szépírói erényein és sokszor politológusokat megszégyenítő elemzésein – Fülei-Szántó Endre és az olvasó számára is, hogy gyűlölni nem lehet sokáig. Az előítéletek még működnek, például, hogy a magyarok gyerekhúst esznek, magyarok viszont azt mondják a románra, hogy "ennek még medve volt a nagyapja", de ezeken túl lehet, és képesek is vagyunk túllépni.

– Lehetett volna szörnyű fantomokkal teli könyvet is írni, de nem lett volna hiteles, mert a román emberek nem ilyenek, nem vetülhetnek rájuk az államvezetői gaztettek. De az is igaz – mint Bodor Pál írta – nekünk is meg kell tanulnunk "Romániául" - mondta végezetül a szerző.

 

Nits Árpád: Furfangos párhuzamok = Romániai Magyar Szó, 1994. április 15.

Egy párhuzamos egyenes között az a különbség, hogy a végtelenben találkozik egymással, de csak kedvező széljárás esetén. Ilyenszerű okoskodások születnek abból, ha magyarországi helyzetelemzéshez romániai hasonlatokba kapaszkodunk.

Pláne így volt ez az átkosban.

Senkinek sem jutott volna eszébe egy Gheorghiu-Dejt összevetni egy Rákosival. Nem azért, mintha egyik kevésbé tökfej lett volna a másiknál, hanem mert Rákosi mindössze öt (5) évig tartotta kezében a sztálinista gyeplőt. Persze, nem magától futamodott meg – becsületes szocialista vezér ilyet nem tesz, inkább kivárja a természetes vagy a számára még természetesebb erőszakos halált –, de az is erkölcsi plusz egy diktátornak, ha népével nem lehet bármit elkövetni. Elvégre az ő népe is!

Az pedig a legostobább viccben sem fordult elő, hogy kádárt egy napon emlegessék Ceaușescuval. Volt idő, amikor ez szentségtörésnek tűnt volna számunkra erdélyi magyarok számára, akik a vasfüggönytől kissé távolabb, a világtól szögesdrót-függönnyel is elrekesztve, álltuk sorainkat, baromfinak gúnyolt produktumokért, amelyek csont- és bőrbetegségeken kívül minden nyavalyával szemben immunisak voltak rövid életükben.

És mégis akadt, aki kimondta: egyik kommunista vezér tizenkilenc, a másik egy híján húsz, legfennebb huszonegy.

Fülei-Szántó Endre, a bukaresti magyar tanszék 1986–1990 közötti vendégtanára volt az, aki a 80-as évek végén, szellemi, anyagi nyomorunk mélypontján vette a bátorságot egy ilyen bizarrnak tűnő párhuzam felállításához.

Miközben regényét olvasom, felvillan előttem elnéző mosolya. Nagyon tud elnézően mosolyogni. Mint aki sok varjút látott már karón? Avagy vendégtanárnak elnézőnek kell lennie? Megérkezett a fényes Budapestről a vakoskodó Bukarestbe, és nem átmeneti lakásának szemétszagú lépcsőházától viszolygott, hanem az otthon hagyott állapotokat ostorozta. Ilyenkor mosolygott elnézően, ha kiváltotta ellenkezésünket, amely néha oly elemi erővel tört fel belőlünk, hogy szemére vetettük: lenne csak ő is balkáni állampolgár, mindjárt visszavágyna a Kádár-féle szocializmusba.

Miután lehiggadtunk, kölcsönösen elhittük egymásnak, hogy normálisak vagyunk: ő sem akar bennünket Kádár viselt dolgaival vigasztalni, mert nem propagandistája Ceaușecunak, és mi sem vagyunk a magyar titkosszolgálat megbízottjai, tehát ne tartson feljelentéstől.

Akkor úgy képzeltük, ilyesmit pléhpofával is ki lehet jelenteni, senki sem veszi komolyan, mert akkora képtelenség. Pedig egyáltalán nem volt az. Most már nagyon jól tudjuk, mert a szellemi rabságból kiszabadulva van időnk rácsodálkozni a környező világra, hogy Füleinek mélységesen igaza van: a "másik" legfennebb húsz. A "vidám barakkban" is történtek hátborzongató disznóságok, csak nem olyan szemérmetlenül, pimaszul, mint a Balkánon. A vendégtanár nemcsak a katedráján, a konyhaszékén, az ágyában sejtett mikrofonokat; tudta, nemcsak a "vendéglátók" lesik minden lépését. "Jobb" körökben is feszélyezte az elvtársi gyanakvás légköre. Ez a számunkra ma is bizarr párhuzam végigvonul könyvén, de Fülei jó valóságérzékkel betartja az arányokat, jelezve, hogy ha az egyik tizenkilenc, akkor a másik szinte minden esetben nem pontosan annyi. Húsz vagy huszonegy, esetleg még több. Vagy kevesebb. Ezen a ponton a minőség számszerűsítése egyéni érzékelőktől függ. Ha valakinek a hozzátartozóját, barátját, közeli ismerősét lekaszabolták valamelyik 56-os sortűzben, az sohasem fogja Kádár pozitívumának elkönyvelni azt a tényt, hogy kalap nélkül sétálgatott haza az Erzsébet-hídon ebédelni, míg Ceaușescu a kutyáinak is a hivatalba hozatta az uzsonnát.

Vendégtanárkodásának utolsó időszakában szomorkásan figyelte határtalan lelkesedésünket, amelynek árnyékában megkezdődött a visszarendeződés a lassan lábadozó ellenzék elnyomásával, a magyar kisebbség elleni pogrommal és minden egyébbel, amely egy kommunista típusú diktátor eszköztárába tartozik. Újfent bebizonyosodott: történelmi távlatokban szinte mindegy, hogy egy diktátor kemény és buta vagy lágy és bölcs. Az utóbbinak esetleg több idő kell, hogy ugyanannyi kárt okozzon, mint elvtársa.

 

Szász János: Napló 94 = A Hét, 1994. május 6. p. 16.

NEMRÉG jelent meg Pécsett Fülei-Szántó Endre Fortélyos fogságban című tüneményes könyve Romániában töltött éveiről. Fülei professzor úr ugyanis vendégtanár volt a bukaresti tudományegyetemen, és igazi kalandorként bebarangolta nem csupán a fővárost, hanem szinte az egész országot, s méghozzá annak két változatát, a decembristák felkelése előttit és utánit is. Nagy tudással és villódzó humorral megírt könyv, talán az első s mindjárt kitűnő mű, amelyben magyarországi író ily testközelből rajzolja meg Romániát, persze benne Erdélyt is, de a könyv nem Erdély-centrikus, sok beleérzéssel szólaltatja meg a román tájat, városokat, embereket, valóságos kis enciklopédiája a mai romániai életnek. Kurta, gyémánttömör fejezetei, pergő, feszes belső ritmusú stílusa a neves filológus szépírói erényeit bizonyítja. Semmi magyar gar, semmi előítélet. Ebben a tagbaszakadt óriásban gyöngéd szív dobog, szeretet lüktet a románság iránt, ahogy azt Ady megálmodta. Egy európai szellem könyve. Sürgősen le kell fordítani románra.

 

Csepeli György: Bukaresti emberünk : Fortélyos fogságban = Magyar Nemzet, 1994. augusztus 30. p. 12.

Vannak, s talán fölös számban is vannak emberek körülöttünk, akiket a tömegkommunikáció, s nyomában a napi szóbeszéd életnagyságúnál nagyobbra növeszt elénk. Istenekké lettek ők, akik a társadalom maga teremtette Olümposzán tanyáznak, hogy onnan időnként ránk mosolyogva isteni derűjükkel kicsinységünkre, mulandóságunkra, percemberi hiúságaink hiábavalóságára figyelmeztessenek bennünket.

Az már a történelem dolga, hogy kiderítse: a kulturális és morális magaslat lakói közül végül is ki igazi s ki hamis isten, de amíg mi élünk, és ők is élnek, a kapcsolat, habár egyoldalú, de eleven, és számunkra felettébb ösztönző. Az elittel kapcsolatos szociológiai vizsgálatok rámutatnak, hogy a mindennapok emberében lebírhatatlan az igény a kulturális és morális kiválóság láthatására, mert ez adja számára az erőt saját kicsinysége, esendősége, viszonylagos jelentéktelensége elviselésére. De sokan vannak olyanok is, akiket nem kap szárnyára a hír, nem várják őket újságírók a repülőtereken, ha elindulnak vagy megérkeznek, nincs síliftjegyük a társadalmi elit Olümposzára, de mégis magukon viselik a nagyság és a kiválóság stigmáit, csak éppen hatásuk szűkebb körű, nem terjed túl tanítványaik, ismerőseik, családtagjaik pár száz személyt számláló körén.

Fülei-Szántó Endre, a pécsi Janus Pannonius Egyetem professzora, tudós és pedagógus ilyen ember, akivel ha valaki akár csak egyszer is személyesen találkozott, nyomban tudhatta, hogy rendkívüli emberrel van dolga. A pécsi Pannonia Kiadónál jelent meg nemrég naplója (Fortélyos fogságban, Egy vendégtanár pszichológiai kalandjai a Balkánon), melyre oda kell figyelnünk, el kell olvasnunk, mert hitet, bizonyosságot és tudást meríthetünk belőle arról, hogy ebben a században lehetett és most is lehet teljes belső életet élni akkor is, ha ennek az életnek a külső burkait verőlegények, bárdolatlan hivatalnokok, szívtelen főnökök folyamatosan csonkították, hámozták.

A könyv látszólag útirajz, a romániai eszelős diktatúra végóráiról szóló józan és ironikus beszámoló, de voltaképpen önéletrajz. Fülei-Szántót sorsa 1986-ban különös kihívás elé állította: felkérést kapott, hogy töltsön egy esztendőt vendégtanárként a bukaresti egyetemen. Négy esztendő lett belőle. Tanított nyelvet, irodalmat, magyarságismeretet, európai kulturális örökséget, de legfőképpen emberséget az embertelenségben, és román-magyar megértést a szított értetlenségben.

A könyv többszörös értelemben is önéletrajz. Egyrészt a visszatérés könyve abba a kissé patetikusan megidézett világba, amely még egynek tudta hallani a Duna és az Olt hangját, másrészt ironikus újraélése a börtönéveknek, melyekből a szerzőnek bőven kijutott Magyarországon századunk ötvenes éveiben. E kettős keretben zajlik a cselekmény, mely mozaikszerűen, töredezetten, de a szövegben történő előrehaladással arányosan egyre teljesebben adja vissza mindazon értékeket és erényeket, amelyekből a szerző személyiségének varázsa táplálkozik.

Az egykor létező és az írás idején létező világ elviselhetetlen, de a történelem által mégis egybe kényszerített egysége felejthetetlen portrék során át bontakozik ki. Megnyílnak a székelyudvarhelyi temető sírjai, hogy a szerző feltámaszthassa halottait, akik benne élnek tovább. Megszólalnak a túlélők, akiken, legyenek magyarok, románok, szászok, nem fogott az impériumváltás, nem rontott a diktatúra. De – és ez adja a könyv különös erejét – az utazás során fölkelő nemes és szép érzelmeken, mint friss sebre pólyált fehér kötésen a vér, szüntelenül átüt az orwelli színekkel megidézett világ kegyetlensége, kisszerűsége és abszurditása.

A szöveg leggyakoribb szavai a megfigyelés, besúgás, lehallgatás, lesés, követés, rejtőzés, kutatás, áskálódás, titkos követés. Így akár a könyvet egy paranoiás naplójaként is olvashatnánk, ha nem tudnánk, hogy az üldözés és üldözöttség a nyolcvanas évek végének Romániájában ugyanolyan elemi élmény volt, mint a fázás, az éhezés, a nélkülözés, a sorbaállás. Az országnyi börtön élményeibe újra és újra beleszövődnek a hajdani börtönélmények, és kiderül, hogy a diktatúrának nincs nemzetisége, az elnyomásnak nincs változata. Minden elnyomás ugyanazt akarja: alávetettséget, kiszolgáltatottságot, az ember identitásának felszámolását. Az már Fülei-Szántó személyiségének titka, hogy miként képes a lealacsonyodottban meglátni az elveszett magaslatot, miként képes szeretni a szeretetre méltatlant. Jóllehet mind a váci börtönben, mind a bukaresti egyetemen vesztére esküdtek, kővel támadtak rá, a szerző láthatóan sosem reagált gyűlölettel, nem dobta és most sem dobja vissza a követ. Szánalommal és irgalommal védekezik, mely morálisan felvértezi és ellenfeleit lebénítja. Megalázottságainak, történeteinek csattanója a megalázók megalázódása, mely sokkal jobban égeti és bántja azokat, mint égetné és bántaná a szokványos "szemet szemért, fogat fogért" stratégia.

A rafináltan rétegzett szerkezetbe ágyazott pszichológiai és morális tanulságokon túl a könyv rendkívül érdekes és megszívlelendő szociálpszichológiai tudásanyagot tartalmaz, melyet mindenkinek ismernie kell, akit sorsa, hivatása a romániai társadalmi valósággal valaha összefüggésbe hoz. A szerző szerint a román időszemléletben a jelen a múltba zárva mutatkozik meg. Ezért nem lepődhetünk meg, hogy a "román ontológiai credo" alapeleme az alternatívátlanság. A zsarnok megölése rítus, melynek végrehajtása hősként legitimálja a zsarnok helyére lépő gyilkos, ugyancsak zsarnoki uralmat. A politikai és ideológiai beszédmód harcra hangszerelt, melyben a negativitásé, a tagadásé, a "nem román" felderítésére irányuló igyekezeté a vezető szerep. E komor társadalomlélektani diagnózis különös erénye, hogy sehol sem igyekszik egy metafizikusan felfogott "román nemzeti karakter" kánonjaként előtolakodni. Inkább szikár elemzés, mely azt bizonyítja, hogy a nemzeti megalománia, agresszív intolerancia, álszent nemzetféltés bárhol és bármikor fellép, ha hiányzik a demokratikus politikai kultúra, totalitariánus a társadalom szerveződése, eltiportatik a civil társadalom.

Mire a szerzőt hazavezényelték, megfordult a világ egész Kelet- és Közép-Európában. Ám a könyv figyelmes elolvasása azért is ajánlatos, hogy rájöjjünk: vannak 360 fokos fordulatok is.

 

Ferdinandy György: Türelem = Szivárvány [Chicago, Budapest], 1995. 1. sz. p. 153–154.

Fülei Szántó Endrét, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem professzorát 1986-ban magyar lektornak hívta meg a bukaresti egyetem. A kiváló tudós fél évszázad után visszakerült székely ősei földjére, és ebből a négyéves tanulmányútból születtek az itt közzétett jegyzetek. Egy vendégtanár kalandjai – jelzi az alcím. A szerző szemtanúja volt a romániai földindulásnak, és már csak ezért is izgalmasnak ígérkezik a kaland. Másrészt tudjuk azt is, hogy egy riport értéke inkább a szemléletmódon múlik, mint magukon az eseményeken. „Igyekeztem tanítani tanulni – összegez a szerző –, kerülni a besúgókat, nem félni a kelleténél jobban, átölelni magyart is, románt is.” Hát ez bizony rendhagyó alapállás manapság. És nem is könnyű dolog. Az olvasó felcsigázott érdeklődéssel veszi kézbe a két és félszáz oldalas pécsi kötetet. „Magyarokról és románokról szól ez a művecske magyarok számára” – állapítja meg az előszó. „Nem rajzolom borzasztóbbra az ottani életvilágot, mint amilyen volt, de nincs jogom elfelejte(t)ni az еmberpusztító, történelmi léptékű mosolyba csomagolt mérges csípéseket, amelyek napról napra értek.” Fülei professzor nem rejti véka alá, hogy a román politika célja megtörni, tönkretenni a magyar kisebbségeket. „Ebben a gigászi beolvasztási stratégiában láncszem a vendégprofesszor is. Az ő szívét is meg kell rettenteni. Féljen önmagától, társaitól, veszítse el bizalmát mindenben, mindenkiben.” [A "google könyvek" alapján.]

 

Fegó Lajos: Pannónia Könyvek 1985–1995. : válogatott bibliográfia. Pécs : Pannónia Könyvek, 1995. p. 48., 68.

 

http://udvardy.adatbank.transindex.ro/?action=honap&ev=1994&honap=8&kezd=91

Fülei-Szántó Endre pécsi egyetemi tanár 1986-tól 1990-ig vendégprofesszor volt a bukaresti egyetemen. Ezekről az évekről szól megjelent naplója: Fortélyos fogságban. Egy vendégtanár pszichológiai kalandja a Balkánon /Pannónia Kiadó, Pécs/. A könyv leggyakoribb szavai: megfigyelés, besúgás, lehallgatás, rejtőzés. /Magyar Nemzet, aug. 30./ [1994. augusztus 30. – Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2006.]

 

Az alábbi egy erősen elfogult, rosszindulatú, pletykás naplóbejegyzés:

Lőrinczi László: Második napló (Best Company). Marosvásárhely, Mentor, 2001., 27-28.

Augusztus 17.
Álmos elküldte Párizsból Fülei-Szántó Endre Fortélyos fog­ságban c. könyvét. Alcíme: Egy vendégtanár pszichológiai ka­landjai a Balkánon. (Pécs, 1993.)
A szerző budapesti születésű, de székely eredetű. Pécsi egye­temi tanár. A Rákosi-időkben nyolc évet ült mint francia kém.
Máris úgy vagyok vele, mint Méliusz Jóskával: minden meg van bocsátva neki, visszafelé és előre is, más vigaszt úgysem tu­dunk nekik nyújtani...
Mégis: miután évekig volt vendégtanár Bukarestben, a ro­mán kompárt nevét így írta le: „Partidul Comunistă România"... Az ilyesmi máris lerontja a könyv hitelét. Aztán így ragoz: „A mioriţă-nak." Lehetetlen kimondani! Ez egyetemi tanári szín­vonal?
Micsoda pesti típus lett az egykori góbésarjadék (ezt a címzé­seivel akarja bizonyítani) a fontoskodásával, nyüzsgéseivel, plety­kálkodásaival, felületességével... Hogy ő első perctől kezdve missziónak tekintette a kiküldetését... Tudják meg mind, fent a pártnál, az oktatásügyi minisztériumban, külügyben stb., és mond­ja és ismétli, hogy ő missziónak fogja fel... minden más értesítés helyett: hogy pl. mit kellene tanítani a bukaresti egyetem ma­gyar szakosainak, miért ezt és miért nem amazt... Ez mind nem fontos, a lényeg a misszió... ami legfennebb ivászatokban nyil­vánult meg.

És ez a helyzet évekig tartott... a bukaresti magyar egyetemi oktatás kárára.
Rossz híre is volt Bukarestben, én széles ívben elkerültem. Azt beszélték róla, hogy a magyar Ávónak is dolgozik... Isten nyugtassa.
De utólag is elpirulok, ha arra gondolok, hogy két éven át ugyanazon a katedrán én is előadásokat tartottam... (Némileg megnyugtat, hogy ezt anyagi ellenszolgáltatás nélkül tettem. Majdnem leírtam, hogy csak missziós tudatból... de ezt most gyorsan visszaszívom... és helyette a fordítói munkásságomra utalok.)
Mindenképpen, nagyon szeretném, ha ezt a könyvet egyszer sine ira et studio megvitatnánk egy egyetemi fórumon; ezzel a román közvéleménynek is tartozunk.

 

 

Említések:

Kéri Katalin, Ambrus Attila József: A sokoldalú ember : szöveggyűjtemény az embertan és az etika tanításához valamint az osztályfőnöki órákhoz. Budapest : Calibra, 1996. p. 57. [Ajánlott irodalom]

Szépe György: A magyar mint idegen nyelv/hungarológia koncepciójának kialakulása a munkám során. In Hungarológiai évkönyv, 2000. 1. sz. p. 11–23. [15; 21]

Kiss Antal: A nyelvészetről – egyes szám első személyben 2. Szerk. Kontra Miklós, Bakró-Nagy Marianne. Szeged : SZTE BTK, 2009. [recenzió] = Magyar nyelvjárások, 2009. 47. köt. p. 250–253. [250]

Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék, és ami előtte következik...: a temesvári Levente-pör : 1919–1920. Budapest : Noran, 2006. 529 p. [339]