Kérés kisfiamhoz
Siess! Nőj meg, ha lehet!
Gyorsabban gömbölyödik a halál,
Mint izmosodik parányi kezed.
Rohanj! És éveket ugorj át!
Lassabban szikrázik a vénülő nyár,
Mint béna szájú beteg nyeli kortyát.
Fuss, Andráska! És száguldj az idővel!
Mert annyi mindent mondanék Neked,
De nem bírom erővel.
Siess! Nem hallod? Negyven év
Választ el tőlem. Messze vagy nagyon.
Legalább nyeld le a felét!
Mert azt akarom kérdezni, hogy élsz-e?
Nagy árnyak méhén ring az
S futó lidérc az álmok érce.
És van-e akit karjaidba fognál?
És szíved alján mi is tör elő?
S ha így és így tennék, te megmorognál?
Jaj, mondj el mindent még ma!
Büntess és ints, nevelj!
És fogd a jó szót két teli marékra!
Éntőlem függ, vagy porló ősatyámtól
Hogyan fogsz élni és mit fogsz szeretni.
Mert sejtjeinkben száll az ősi vándor.
Éntőlem függ, hogy mennyit fogsz nevetni
És lesz-e könnyed, melyből haszna van
Mindenkinek, aki boldogtalan.
Élek és várom hívó szavadat.
Rombold le az időt gyermekkezeddel.
Önmagad tőlem még soká ne vedd el!
Úgy várlak, mint ahogyan vártalak.
Sírodból árad a mosoly
Sírodból árad a mosoly
felejteni nem tudlak apám
lassan süllyedő hazám
ruháit rágja a moly
messzire ömlik a szétboruló harc
a reánk síró mosolyt lehelő
koporsóba szegezett római erő
megrezzen tőle a mai arc
hajót mosolyt olajat terel a szél
görcs és akkord a hegedű futamán
a Küküllőn és a Dunán
göröngy a göröngyhöz sír
a sírhoz beszél
mert ki épít kedvesebb utat
házak elé
mint a csillagokba röppent élet
boldog birtokosa ha újra éled
a fiú s felszívja lobogó erejét
csak a hajnali három és négy
és az éj szakadása
a kisszárnyú üzenők ébreteg hada
koppan a vak párkányon
denevér csontozata
és hökken az ágyban énünk
színeváltozása
erős váram nékem a te emléked apám
sírodból szüntelenül árad a mosoly
ruháidat szorgosan rágja a moly
és süllyed a hazád és hazám
[Székelyudvarhely – Farkasrét, 1989. július]
Modesztó
A búcsúzások nagy sora
átszövi életünk,
akit nem láthatunk soha,
sokszor marad velünk.
Negyven éve fogtunk kezet,
körülöttünk a rács,
megőrzi az emlékezet
e végső kézfogást.
<< Partir c’ est toujours mourir un peu >>
így mond a francia
és << mourir c’ est partir un peu >>
így szól szívem szava.
Találkozás és búcsú ölt
állandó érkezést,
ha esti álom elmerült
s várjuk az ébredést.
Ezerkilencszázötvenegy...
halálos dallama:
a siralomház felé megy
a búcsúzók hada.
Ó, Szathmáry, ó, Csúcs Gyuri,
Bajusz, Mózes, s ki még...
Várták a végső hajnali
távozás idejét.
Modesztó, édes, hős barát,
mosoly volt arcodon,
ki visszanéz, szemedbe lát
ki visszanéz, szemedbe lát
a nyers emlékfalon.
A vértelen kopácsolás,
a sóhaj és a szó,
a belénk fulladó fohász
a végső altató.
Elszunnyadtál, drága Modink,
s az emlékek falán
fájdalmas, tréfás arcod int
negyven év távlatán.
Mindhalálig a hazádért –
megölték testedet,
a Hazádért mindhalálig
áldoztad lelkedet.
Ludovikások sóhaja
a szürke mennybe szállt,
s a régi eskü szent szava
megölte a halált.
Halottaink hullámzanak
szívünkben hallgatag
összeomló emlékfalak
porló súlya alatt.
Szent koszorú fölötted ég,
és nem is ígér mást,
mint fent egy égszeleten
örök találkozást.
A fogoly
A váci hajnal hűvös függönyében
integet már a szentendrei part
selymesen, álmodozva, sírva, kéken
tinéktek még él, nekem már kihalt.
Lobban a kép, formákat vált a vászon,
meg sem mozdulnak lombok és színek.
A kőbe dermedt nagy fekete házon
lángok zúgnak s én érzem a szíved.
Kócos fejem fölött körben cikázik
– mint szentlélek pünkösdi ünnepen –
vad lángok űzik véres vitorláit,
hogy üzenetet hozzon énnekem.
Anyám szíve! Te égő földi szentség,
hadd fürösszem meg benned lelkem!
A végesben te vagy a végtelenség,
és állsz, amíg az óra ellebeg.
Lesz-e idő forró engesztelésre,
melléd ülni a kályha ajtaján?
melléd ülni a kályha ajtaján?
Vagy itt maradok örökre elkésve,
s nem lehetek már a fiad talán.
Te vagy a part. Eszembe jut, ha nézem,
a hűvös fákat a túloldalon.
De szól a csengő semleges-merészen,
s a fogoly csak árnyat lát a falon.
Itt zúg szíved, velem tölt minden órát,
míg fények selyme száll a parti fán.
A zúgó szélben zokogva borul Rád
elveszett fiad, jó édesanyám.
A kapuban
Isten veled, öreg nagy ajtó!
Arcod még hamvas a zsivajtól.
Lángoló szemed búcsút éget,
De már halkan betesznek téged!
Még hullámzik a napfény rajtad,
De csendben zárul üvegajkad.
Susogó hangod jövőt forral,
S mi indulunk... szegfűcsokorral,
Sötét ruhában, fényes szemmel,
Versenyt futva a végtelennel.
Kezdetén a szétnyíló útnak
Elfelejtett orgonák búgnak.
Egy hang, mely buzdított a jobbra,
Csengettyűszó... Szent Imre szobra,
Gyóntatószékek, száz kisgyermek,
Kiürült régi osztálytermek,
Munka, mely nemesebbé oltott,
Petőfi-versek, tintafoltok.
Vergilius, szent régi dallam,
A lejtését még most is hallom,
Elmúlt, de élő ős világok
Horatiusi igazságok,
Számtanpéldák, ész és elmélet,
És krétaporba süllyedt évek,
S ezeken át egy arcot látok,
Édesatyát és jó barátot,
Ki dolgozott és vitt az úton,
A hosszú, néma folyosókon.
És fáradságot sohse restelt,
Isten áldja meg Őt, a Mestert.
S a többit, aki nevelt minket,
Akiknek szava jóra intett,
Kik életüket nékünk adták,
A "humanum"-ot tanították
Nekünk, s utánunk még sok másnak:
Örök magyar megújhodásnak.
Szemembe gyűlnek most a könnyek,
Hogy nékik mindent megköszönjek:
A buzdítást, a jót, a szépet,
A "pietas"-t, az eszményképet,
Minden erény, életcél végét:
Calasantius örökségét.
Hősi temető
(Sopron-Bánfalva, 1941.)
Három orosz meg egy török nyugszik ott a hant alatt.
Egyiknek már neve sincsen, háromé még megmaradt.
Valahol a lengyel rónán elfogták a magyarok,
Orosz lelkük búbánata itt a fák közt kavarog.
Vad szélvihar zúgó hangja cikázik a lombon át,
Sírva játsszák csontos kezek a hatalmas orgonát.
És a hangok dallamára csendben megmozdul a sír,
Három orosz meg egy török hazavágyik, hazasír.
A fenyőfák zöld szeméből meleg részvét bólogat,
Idehozták azokat a hosszú, méla foglyokat.
Itt daloltak orosz nótát munka közben egyedül,
Míg a patak csobogása a fülükbe hegedült.
Számuk pedig egyre fogyott, ahogy múltak a napok,
Orosz sírok dombja előtt emelték a kalapot.
Urszu Vazul hamar meghalt, három nehéz nap alatt,
Követték a többiek is, egy azonban megmaradt.
Magyar szellő lobogtatta hosszú, szőke szép haját,
Obotovszki Pietrovnak hívta a sok kamerád.
A töröknek kemény arca sokszor búsan elborult,
Ha a déli napba nézett, Mekka felé leborult.
Aztán egyszer sírva várták a csillagos szép estét,
Magyar bakák elföldelték Musics Ibro holttestét.
Hadifoglyok temetője hetek alatt tele lett,
Nagy háborúk kérdésére mindig ez a felelet.
Obotovszki Pietrov meg ott lett sánta, vén öreg,
Hol a néma kolostorban suhogtak a szellemek.
Ő még sokszor visszasírta szülőföldjét, szép honát,
Aztán egyszer őt is vitték öreg magyar katonák.
Van ma ott a temetőben egy kopott sír, bús, poros,
Ez áll rajta: Obotovszkij Pietrov, a gyalogos.
Hogyha szél fúj, csendben, némán búsan megszólal a sír,
Három orosz meg egy török hazavágyik, hazasír.
Lellei ősz
Nekem és akkor nektek is
ez Éden kertje volt
a napfény titokban kúszta végig
a kertet
hajnaltól délutánig
a csilogó víz belénk karolt,
hullámok földobtak az égig.
hullámok földobtak az égig.
Kérdéseinkre szellők és alkonyat feleltek.
Igen. Ez Éden kertje volt:
gyermekeim gyermekkora
suhanó rigók kardala.
Bujkáló málna,
pottyanó dió,
elhalkuló csöpp táskarádió.
Mélyülő ráncok arcon és nyakon,
a forró napba bámultunk vakon,
az idő pedig lankadatlan
gyalulta életüket,
s mi magunk is pörben-haragban
elvesztettük szeretetünket.
Mint napszámos, ki munkát koldul
meg-megfordulok kertetekben,
s ha már ezt-azt rendbe tettem,
lábam már önmagától fordul.
Mit tegyen az, kinek búcsút mutatnak,
hogy rabja légyen kanyargó utaknak.
Válla fölött messze mutat a kéz,
s ő, ha visszanéz
szemmel öleli őket, kik bújdosni küldik.